Október 19. csütörtök - az elso mélypont:(

Tegnap este mondta Maria a spanyol lány a mi karunkról, hogy ma elmarad az egyetlen óránk, szóval 5-ig aludhattam. Ébredés után otthon maradtam, nem csináltam semmi értelmeset és nem tudom miért, de tiszta depressziós lettem. Nagyon hiányzott a családom, az otthoni barátok. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Ráadásként még az eső is rákezdett… Éreztem, hogy emberek közé kell mennem, beszélnem kell valakivel, különben totál befordulok. Baráti szóra vágytam. (hát igen otthon ebből van sok-sok, de olyan távol vagytok…), úgyhogy hívtam a spanyol srácokat. Carlos nem vette fel a telefont, Christiannak megint meccse volt, Javi száma pedig még nem volt meg, úgyhogy rájuk sajnos nem számíthattam. Végül a spanyol lányokat hívtam, hogy otthon vannak-e, mert beszélnem kell valakivel. Végül az ő albérletükben kötöttem ki. Nagyon aranyosak voltak, sokat beszélgettünk, fényképeket nézegettünk. Sara, Marta, Tete, Rocío és Sofia mind kérdezgettek, hogy mi a baj, meg hogy ne csüggedjek, minden rendben van, rájuk bármikor számíthatok. Jól esett ez az együttérzés, jó tudni, hogy itt is vannak támaszaim, ha megfáradnék a távolság szülte magányosságban. Még vacsorát is készített nekem Rocío:). Sokat-sokat beszélgettünk és pont ez volt az, amire szükségem volt. 1 körül még elmentünk a Cubarba is meginni egy sört. Közben Pat is csatlakozott hozzánk. Negyed háromig maradtam velük, mert még haza is kellett baktatnom és az út nagyjából 40 perc gyalog… Mindenesetre hazafelé már sokkal jobb kedvem volt, és a telefonom rádiója is segített, hogy rövidebbnek tűnjön az út. Végül 3-ra értem haza. Azért nem múlt el a minden nyomtalanul, mert elég rosszul aludtam, többször is felébredtem az éjszaka folyamán.